Mikor vigyük ki a gyereket a temetőbe? Mennyi idős kortól?
Bármikor! Ennek nincs életkori kötöttsége.
A természetes az lenne, ha a halál is ugyanúgy a gyermeki élet része lenne mint a keleti kultúrkörben, vagy mint korábban itt is volt.
Egy kisgyermek számára nem jelent szorongást a temető. Ő nem tudja mi ez a hely. Tőled fogja megtudni, ezért fontos, hogy mit mesélsz róla.
Mit mondjuk neki? Mi az a temető?
A világ legtermészetesebb dolga a halál. A temetkezési szokásaink segítenek a gyász feldolgozásában. A megemlékezés helye a sír. Mondd el a gyermekednek, hogy most kimentek a temetőbe megemlékezni elhunyt szeretteitekre. Ezt úgy teszitek meg, hogy virágot visztek a sírjára, ahová el lett temetve.
Érdemes bevonni a gyermeket is a megemlékezésbe. Teheti ő a vázába a virágot. Segíthet gereblyézni a sír körül.
Mikor érti meg a gyermek, hogy a halál egy végleges állapot?
A valódi megértés nagyjából kisiskoláskorra alakul ki.De a halál kérdése korábban is foglalkoztatja a gyerekeket.
A legfontosabb amit tehetsz, hogy érzelmileg ott vagy mellette, kérdezhet tőled és te válaszolsz neki. Ha nem tudsz válaszolni (pl. nincs magyarázatod a túlvilági életre) akkor mondhatod, hogy erre te sem tudod a választ.
Trauma lesz a gyermek számára a temető?
Nem! Szeretném ha tudnátok, hogy a felnőttek halállal kapcsolatos szorongása sokszor alapjaiban meghatározza a gyermek hozzáállását is a halálhoz.
Az alábbi történeteket már felnőtt emberek mesélték el nekem. (A beleegyezésükkel megosztok itt néhányat.)
„Sajnos a mi családunkban nem kezelték jól ezt a helyzetet. Először 9 évesen találkoztam először a halállal amikor a nagymamám meghalt. Nem mondták el sajnos akkor hogy ez mit jelent, hogyan kezeljem, mi lesz most, mi is az a halál. Arra emlékszem hogy valahányszor kimentünk a nagymamám sírjához, akkor anyukám sírt, és ez nagyon rossz érzéssel töltött el, hogy anyukámat sírni látom, ezért nagyon sokáig nem szerettem temetőbe járni. „
„Születésemtől évekig a nagyszülőkkel éltünk, nagyon különleges és közeli kapcsolat fűzött a nagypapámhoz és neki is én voltam a szeme fénye. 9 éves, majdnem 10 éves koromban ment el, hosszú betegség után. Tudatában voltam a betegségeinek, kórházban is voltam bent nála, édesanyám mégis úgy döntött, hogy nem visz el a temetésére, amit sem akkor, sem az évek alatt nem értettem és akkor és később is, nagyon haragudtam rá emiatt. Már gyerekként is úgy éreztem, hogy elvette a lehetőséget, hogy elbúcsúzzak tőle, úgy éreztem nincs tudatában, hogy már többet észlelek/érzek/értek mindebből, mint amit hisz, de megfogalmazni akkor még nem tudtam, sem azt, hogy emiatt nagyon haragszom. Ezután évekig egyedül éreztem magam ezekkel az érzésekkel és nagyon nehezen tudtam csak feldolgozni.”
Az, hogy a gyermek hogyan viszonyul a halálhoz, nagyban a szülőkön múlik. A Halottak Napja körüli családi megemlékezés lehet egy megható ünnep, amikor megemlékezünk a szeretteinkről.
Nekem meghatározó gyermekkori emlékem, hogy minden évben bejártuk a megyében a szeretteink sírját a szüleimmel és felelevenítettük az életüket. A gyerekek szeretik a családi történeteket, főleg akkor, ha a sajátjukról van szó.
„Amióta az eszemet tudom, kivisznek minket (3 húgom van) anyáék a temetőbe. Mindig késő délután mentünk és szépen lassan ránk sötétedett. Nagyon szerettük a hangulatát, mindig mi gyújthattuk meg a mécseseket, és anyáék egész úton meséltek azokról, akiket ott meglátogatunk. Nagyon jó emlék. Tavaly már a kislányunkat is kivittük. Akkor 5 hónapos volt és idén is jön velünk.”
„Nagyon szerettem gyerekként a temetőben lenni, nagyon nyugodt és békés volt mindig. Körbejártuk a sírokat. Anyukámat faggattam az elhunytakról, mesélt róluk, ha ismerte őket. Bennem nem okozott semmilyen traumát, kisgyerekként inkább izgalmas volt, felfedezésként tekintettem rá.”
„Mi nem csak ilyenkor visszük ki őket. Miután megszülettek a fiaim, elvittem őket a temetőbe és bemutattam őket a nagypapájuknak, az édesapámnak. Csak álltam a sírnál és azt éreztem közben, hogy bár mindig mindenhol velem van, mégis jó érzés, hogy elvittem hozzá az unokáit.”
Hogyan gondolkodnak az óvodások a halálról?
Egyszer egy 4 éves kislány anyukája keresett meg az alábbi szituációval:
Nem sokkal karácsony előtt voltunk és egyik reggel a kislány azzal állt elő, hogy most már menjenek ki a temetőbe és ássák ki a nagypapát, hogy ott legyen velük karácsonykor.
Az anyuka egy kicsit kétségbe esett, hogy ennyire bizarr dolgokat mond a lánya. A kislány más miatt járt hozzám pont terápiába, úgyhogy ismertem. Egy igazi kis locsifecsi, mágikus világban élő szőke, csillogó szemű kislányt képzeljetek el.Semmi bizarr nincs ebben a korban az ő gondolatában. Egyszerűen még nem érti az elmúlás véglegességét és a maga logikai szintjén logikus megoldás a papa kiásása.
„A 4 éves ovisom. Tegnap jött érte az anyukája és azzal a felkiáltással ugrott le a hintáról nevetve, hogy „Megyek a temetőbe!”. Nagyon nevettem, olyan természetes volt neki.”
„Óvónőként írom. Tavaly egy másik csoportban kellett helyettesítsek, ahol nem ismertem a gyerekeket. A délután folyamán egy kislány odajött hozzám a csoportból, hogy „Nézd, ezt az anyukámnak rajzoltam!” Mondtam neki, hogy nagyon szép, biztosan örülni fog neki az anyukája. Majd megkérdezte tőlem a kislány, hogy tudom-e, miért van egy szív a felhőbe rajzolva? Mondtam neki, hogy nem tudom. (Tényleg nem tudtam.) Majd így szólt: „A szív apa, aki a mennyből vigyáz ránk.”
